- Nemcsak a gazdaságban, de a társadalmi, a politikai életben is jelentkezik a kérdés, hogy az önazonosság megõrzése, továbbfejlesztése mennyire biztosítható, amit ugyanis eddig elértünk, azokat én csak részeredményeknek tartom, s ha már ilyenek a nemzetiségi viszonyok az országban, akkor egyik fõ feladatunk az egymásnak feszülõ ellentmondásoknak az oldása: természetesen a magyarságot foglalkoztató kérdések túlnyomó része nagyfokú hasonlóságot mutat a többi népet érintõ problémákkal.

- A gazdasági kérdéseknek nálunk van egy különleges vetülete, mert itt a gazdaság egy nyomás alatt volt, nagyobb nyomás alatt, mint az ország más területein: a háború után az elsõ nacionalizálás úgy történt, hogy jelentõs termelõi kapacitásokat szereltek le és vittek el innen. Egy mintegy harminc évvel ezelõtti kimutatás szerint a szabadkai körzetbõl az akkori árak szerint majdnem 70 millió dollárnyi érték elkülönítésérõl van szó, ez volt az elsõ sokk, s az itteni népességnek nemcsak a leszerelt gyárak helyett kellett újakat teremteni, a máshova vezényelt szakembereket sem lehetett máró holnapra megfelelõekkel helyettesíteni, ez volt az oka többek között, hogy a helyreállítás idõszaka nélunk tovább tartott. S ha átszámíthatnánk, mit jelentett annak a 70 millió dollárnak a hozama, a hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez...

- Tény az is, hogy a kisebbségi létnek van egy nyomasztó, erõtlenségi érzete, mivel a gazdasági életben az affirmálódáshoz a kisebbségi sokkal több energiát emészt fel, mint a többségihez tartozó, egyszerûen a többség objektív túlsúlya folytán van ez így, a kisebbséginek a piacon nincs olyan élõ kapcsolata Belgrád, Zágráb, Szarajevó felé, emiatt az erõtlenség, de gondolom, a tõke funkciójából kifolyólag kivergõdik majd mindenki, aki ilyen tõkét mûködtet. Vannak sajátos gondok is, a kisebbségi lét hátrányait, a többség öntudatlan (így mondanám) szívóhatását ellensúlyozni képes egyéni és kollektív többletjogok érvényesülésének hiánya folytán, a kisebbségnek mindig nagyobb erõt kell kifejtenie ahhoz, hogy talpon maradjon. A politika minden tisztességes, jó szándéka ellenére is a felszívódás, a felmorzsolódás komoly veszélyével kell számolni, ezzel kell megküzdenie a kisebbséginek. A gazdaságban jelen van a káderkérdés is. A kádereket hosszú idõn keresztül politikai mércék szerint válogattuk (Szabadkán a 250 vállalat közül hánynak magyar a vezetõje?), a nemzetiségiek között, nálunk a magyaroknál nagy volt a hiány, egyrészt a nacionalizmus gyanújával bélyegzett ember lett, aki az anyanyelvét a szakmai területen szorgalmazta, annyira leépítettük az anyanyelvhasználatot, hogy amíg a Közgazdasági Karon valamikor tíz tantárgyból rendszeresen tartottunk eõadásokat, hogy a közgazdászok a mérleg tételeit majd az anyanyelvükön is meg tudják magyarázni a dolgozóknak. Ezt itt most teljesen elsorvasztottuk. Így két hibás véglet lett uralkodóvá a magyar értelmiségi káderek között: az egyik a feltétlen lojalitásra való törekvés, ez fõleg azoknál volt jelen, akik szakmailag gyöngébbek voltak, s a lojalitás feltétlen bizonyításán keresztül tartották fenn magukat, a másik véglet ennek a lojalitásnak a teljes tagadása.

Úgy gondolom, hogy most, a piacgazdaság felé haladva a magánszektor túlsúlya kikerülhetetlen, enélkül nincs piacgazdaság, a magántõkénél viszont a funkciók másként jelentkeznek, mint az állami tõkénél, s már érezhetõ, hogy a magántõke tulajdonosa vagy mûködtetõje már a nemzetiség nyelvén is kommunikál, tehát vagy vesz árut, vagy kínál árut, vagy elõkészíti a döntést vagy az utasításokat a nemzetiség nyelvén adja ki, mert az anyagi érdeke azt kívánja, hogy a tõke minél hatékonyabban mûködjön: tehát a teljesítmény hiányt ez úgy pótolja be, hogy bevonja a nemzetiségi dolgozót is. Meglátszik ez abban, hogy az állami kereskedésekben nem beszélnek két nyelven, a magánkereskedésekben viszont mindkét nyelvet beszélik. Úgy gondolom, a magántulajdon túlsúlyával jelentkezik majd mindinkább az az igény, hogy a gazdálkodásban használjuk a nemzetiségiek nyelvét is.

- Tény az, hogy aránytalanul nagyobb a nemzetiségi káderek részvétele a mûszaki, a természettudományi szakmákban, s most a vállalkozás is inkább jelen van ezeknél, a vállalkozó, a menedzserek között is több lesz most a nemzetiség, s azt hiszem, hogy ez kedvezõen befolyásolhatja majd a nemzetiség önszervezõdését. Ha mi a nemzetiségi jogokra eljárási szavatoltságot is biztosítunk, vagyis jogorvoslási lehetõségeket is nyújtó törvényes szabályozást, akkor javulhat a helyzet. S azt szeretném még mondani, hogy a kisebbségi kérdésekrõl mi ne csak a mûvelõdési miniszterrel beszélgessünk, ez nem csak az õ problémája.

- Napjaink túlzott haszonelvûségi szemlélete nem hagyja érintetlenül a magyarokat sem, csak a nyereség a fontos, csak az anyagi javakra törekszünk; a múltból vezethetjük le, hogy a magasabb rendû értékeket, mint nemzeti egyenjogúság, szabadság, nyelvhasználat, ezeket devalváltuk, az elvszerûség helyett elfogadtuk az amolyan gyakorlatias kompromisszumokat. Ez a mechanizmus a nagy közvélemény figyelmét a magán szféra keretein belül biztosított nagyobb mozgáslehetõségekkel igyekezett elterelni a megoldatlan társadalmi, nemzetiségi problémákról. Az anyagi javak terén biztosított szabadság valóban adott volt, de ezt az itteni magyarság jó része összetévesztette a nemzeti egyenjogúság, a nemzeti nyelvhasználat szabadságával, ami a nemzetiségi kollektív jogokból ered. Mert a magyarság egyenrangú volt, egyenrangú lehetett az anyagi javak szerzésében (bizonyíthatja az itteni parasztság egy rétegének viszonylagos jó módja), de az érdemi döntések törvényes befolyásolásánál már meg van fosztva ez az állampolgár, a küldöttek sokszor nem értik, mirõl van szó, nem tudnak hozzászólni...

- A szervezõdéssel kapcsolatban meg kell hogy mondjam, hogy én sosem szorgalmaztam túlságosan a vertikális szervezõdést, nem azért, mintha úgy tartottam volna, hogy egy ilyen érdekképviseleti intézmény nem szükséges, fõleg a fiatal nemzedék sokoldalúan képzett, több nyelvet beszélõ polivalens tagjai kellenek ebbe a szervezetbe, akik nincsenek a múlttal megterhelve, s akik egyidõben látnak a lábuk elé is, meg távolba is. Mégis, az önszervezõdést én alulról képzelem építeni. Egyrészt azért, mert reális alapja van annak, hogy az érdekeket itt azonosítani tudjuk, nincs egy olyan transzmisszió, amely torzítana, másodsorban: a konfliktusok azok mindig helyi jellegûek, az anyagi érdekellentétek ugyanis majd szülnek olyan konfliktusokat is, amelyek majd nem az anyagi termelési szférában jelennek meg, hanem a kultúrában vagy a jövedelemátcsoportosításban például. Ezért gondolom, hogy mivel itt vannak a konfliktusok, innen kell az önszervezõdésnek is kiindulni.

- Hogy miért nem indul akkor? Azt hiszem, túl hosszú ideig tartott az, amit az elõbb az anyagi javak szerzésének szabadságáról mondtam, az anyagi javak útján biztosított pozíciót többre becsültük, mint a nemzeti identitás megõrzését, noha tudjuk, hogy ez a valódi érték, inkább ennek alapján értékelnek bennünket... No, mindenek ellenére én úgy látom, ismerve itt a fiatal nemzedéket, hogy jó irányba megy a szervezõdés, érdekképviseleti célokat tûztek ki maguk elé, s nem valamiféle nagy nemzeti célokat. Beszélgettünk ezekrõl a dolgokról. Azt mondják, tartozni akarnak valahová. Sok mindenben csalódtak, s most olyan új társadalmi értékrendet akarnak, amiben a tudás, a rátermettség, a vállalkozókészség a fontos minden itt élõ számára. S ezek a fiatalok most olyan új környezetben tudják artikulálni érdekeiket, ahol mindenkinek egyenlõ esélye van: eddig az én nemzedékem a fennmaradás esélyeiért küzdött, a mostani fiataloknak már nem ez a céljuk, õk tovább tudnak lépni...